Honnan erednek a magyar keresztnevek?

GYORS MEGHÍVÁS:
Hívd meg ismerőseidet! Kattints az egyik ikonra:

A személynevek és helynevek eredeti jelentéssel rendelkeztek, de ezek az évszázadok során elhomályosultak, így sok közülük többé nem érződik jelentésesnek.

A névdivatnak nagy szerepe van a nevek elterjedésében. Hazánkban az eredeti nevek mellett a honfoglaláskor és még utána is egy ideig a török, majd szláv voltak divatosak. A középkori névadásra a Trója-regény volt hatással. A 18. század végén és a 19. század elején pedig népszerű irodalmi művek terjesztettek egy-egy nevet. A reformkorban váltak népszerűvé a rég elfeledett és felújított nevek (Béla, Zoltán, Ildikó, Enikő).

A magyar személynevek, azaz keresztnevek nagy része héber, görög vagy latin eredetű, kisebb részük germán, szláv vagy török. Előfordulnak egyes emberek (főleg írók) által kitalált nevek is.

A régi magyar személynevek egy- vagy kételeműek voltak. A honfoglaló magyarok még egyelemű neveket használtak. Ezeknek a neveknek egy része eredeti magyar név volt, másik része egyházi (bibliai és mártírológiumi), harmadik része pedig ismeretlen eredetű név volt.

A régi névadás szorosan kapcsolódott a társadalmi-gazdasági helyzethaz, így a középkori névadást korszakolni lehet a vándorlás korszakára, a letelepedés korszakára, a hűbériség kialakulására majd megerősödésére.

 

Az első magyar nevek a 9. századból valók. Ezek között előfordul valódi személy neve és mondabeli alakok nevei is. Számos személynév maradt fent helynévben. A magyar helynévadásra jellemző volt, hogy a helységet a birtokos nevével jelölte: Egyek, Szend, Szemere, Keve, Vasad, Bátor, Tas, Debrecen, Karcag, Szoboszló, amely településnév-típus a mozgó települések miatt alakult ki. Az első korszakból (9-10. század) csak az előkelők nevei ismertek, és sok volt a török eredetű név: Ajtony (arany), Tas (kő), Tüghütüm ~ Tétény (fejedelem), Tömör (vas), Kartal (sas), Bese (kánya), Torontál (héja), Jutas (ínyenc), Üllő (fejedelem).

Voltak meghatározhatalan származású, köznévi eredetű személynevek, amiket az uralkodó család és előkelők viseltek, mint például Levedi, Liünti. A magyar előkelők nevei szinte kizárólag türk nyelvekből származtak. Levedi nevéhez kötik a magyarság honfoglalás előtti állítólagos szálláshelye, Levédia nevét is. Ezt a nevet később, a 19. században újították fel Levente alakban.

Lél (Lehel) vezér neve ugyanakkor magyar eredetű, jelentése lélek, lélegzik. Valószínű, hogy ez egy beszélő név, vagyis azt jelképezi hogy a kürt megfújásához erős tüdő és lélegzet kellett. Árpád és Buzád neve az árpa és búza szavak becéző képzővel ellátott alakjai. Ézelő (íz, ízlel), Falicsi a Jutas értelméhez hasonló magyar tőből képzett nevek, jelentésük ínyenc lehetett. Türk (=ótörök) eredetű méltóságnevek voltak a Gyula, Kende, Horka, Győ (képzővel Gyécsa, Décse, majd a 19. században Géza)

A mondai névanyag hasonló a valódi személyek neveihez: Lél, Bors, Előd (elsőszülött vagyős), Farkas, Opus (apa+s képző), Balog (balkezes), Szemény (szem+ny képző), Keve (kő+e képző), Érd (ér+d képző), Kisid~Küsid (kis~kicsi+d képző), Botond (bot, "buzogány" +n+d képző), Álmos (megálmodott).

Sajnos ebből a korból csak kevés női név maradt fenn. Török eredetű a Karoldu (fekete menyét) és a Saroldu (fehér menyét), vagy az Emese. Az Enéh mondai név azonos az ünő szóval, jelentése szarvastehén. Feltehetőleg ebből alkotta Vörösmarty az Enikő nevet.

 

A 11. századtól már sok adat van a nemesi, a 12. századtól pedig már a szolganevekre is. Mindkét csoport egy nevet használt. Az egyetlen különbség a két csoport névadási szokása között, hogy kezdetben a nemesség és a papság több keresztény és idegen nevet használt, mint a szolgák.

A nevek jelentésben különböztek az úri és a szolgai osztályok között. Az urak főleg harccal, méltósággal és tisztséggel összefüggő neveket kaptak, míg a szolgák a földműveléssel, állattenyésztéssel, mesterséggel kapcsolatos neveket. Sok név utalt testi tulajdonságra.
Leginkább a szolgáknak volt egytagú, ismeretlen eredetű neve: Dan, Bek, Bed, Bod, Csom, Mok, Pat és ezek továbbképzett alakjai: Bedő, Beke, Boda, Csoma, Moksa, Pata.

A régi magyar személyneveket 19 csoportra lehet bontani, testalkatra, nemre és rokoni viszonyra vonatkozóan, voltak testrésznevek, nevek haj és bőrszín szerint, valamint egyéb testi tulajdonság vagy fogyatkozás is megmutatkozott a névadásban. A név utalhatott az életkorra, jellemre vagy lelki tulajdonságra, női névként bóknevek is használatosak voltak. Használtak állat-, növény és ásványneveket is. Sok név utalt cselekvésre, történésre, voltak méltóságnevek, gúnynevek valamint vallási és babonás nevek is. Utaltak nevek a társadalmi helyzetre és az etnikumra is, és képeztek neveket számokból is.

A leggyakoribb nevek a férfinevek között a Nemhisz, Hazug, Mavagy, a női nevek között pedig a Csala, Sebe, Rózsa, Liliom, Viola, Gyöngy, Nyest, mint úrnőnevek. A szolgálók neve legtöbbször Pénteka, Szombatka, Szeme és származékai, Mag és származékai, Szerető, Drága.

 

A 15. századra ezeket az eredeti magyar, török és egyéb "pogány" neveket szinte teljesen kiszorították a keresztény nevek.

0.00699